Kellemes délutáni nap, és a szokásos találkozóhely. Hiszen rengeteg ember megfordul a Thomas kávézóban. Nincs messze a tértől, a kínálat bőséges, bárki megtalálja a nekivaló kávét vagy éppen teát. Időnként pedig itt születnek világmegváltó ötletek.
Mi hárman, barátnők, régóta nem láttuk egymást. Az irodai munka, a családi ügyek, és az év eleji hajtás megtette a magáét. Pár percig kínos csend volt, míg elkészültek a finom italok, majd kezdetét vette valami új.
- Annyira kimerítő volt az elszámolás nélküled! –kezdte Tlekk. Egy cégen, egy osztályon belül dolgoztunk.
- Még mindig nektek kell megcsinálnotok? – kérdezte Fend. –Minden évben?
- Sajnos igen. –sóhajtottam –De idén elmentem szabadságra. Persze külön engedélyt kellett kérnem, hogy február végén elmenjek egy hosszabb időre, pontosabban két hétre, de minden perce megérte!
- Na, mesélj akkor! – mondta egyszerre két barátnőm. A korábbi években hármasban utaztunk el, általában külföldre. Idén ez még fel sem merült.
- Hol is kezdjem? Van fogalmatok egyáltalán róla, mennyire messze mentem?
- Malajzia? – kuncogott Fend. –Új-Zéland? Mindkettő nagyon távol van. És valahogy belőled kinézem az ilyen egzotikus helyeket.
- Áh, ez standard lenne hozzád, Kangku. –kezdte Tlekk. Szerintem valami Dél-Amerikai dzsungel, vagy romváros. Esetleg Óceánián egy kis sziget, olyan lakosokkal, amit hírekben sem hallani!
Rájuk mosolygotam. Bár ilyen egyszerű lenne. Hány meg hány hétköznapi helyzetet akarunk felrázni azzal, hogy távolra utazunk, teljesen más kultúrába csöppenünk pár hétig, hogy elfelejtjük azokat a fáradalmakat, melyekkel oly sokszor kell szembenéznünk…
Nagyot kortyoltam fűszeres lattémba, és mesélni kezdtem.
Kezdjük ott, hogy nem is a Földön voltam. És ne nézzetek így. Annyiszor megkaptam tőletek, hogy fura vagyok, majd pont ez volna más? Van egy űrhajóm természetesen, és azzal utaztam. Tehát az utazás, és a nagyon messze rész teljesen igaz. Voltam a Jupiter egyik holdján, egész pontosan a Ganymede-n. Hogy ott mennyi kereskedő van!
Tehát akkor… földönkívüli piacokon jártál? –Fendeblay próbált viccelődni, elvégre is ő mindig vidám egyéniség volt, de látni lehetett rajta, mennyire izgatott, és meglepett is egyben. – Gondolom, mindenféle lényekkel találkoztál. Nem volt semmi veszély?
Ó, dehogynem! Bőven! –emlékeztem vissza. Egy percre el is hallgattam, mintha nem szerettem volna kimondani akármit. Maga a mesélnivaló tényleg nem volt átlagos emberek füleinek való, még jó, hogy egy távolabbi sarokba ültünk, és a teli kávézó zsibongott a sok embertől, akik egy percig se figyeltek volna szomszédos asztalokra. – De mindent sorjában! Nyugodtan szakítsatok félbe, ha valamit nem értetek, de időrendben fogok haladni, nekem is könnyebb így összeszedni az emlékeket, meg aztán, lehet így egyszerűbb követni is. Szóval, a Jupiter holdján voltam az első két napon. Mégiscsak a Naprendszerben kellene kezdeni! Elég nehéz volt megszerezni az információt, de végül csak megtudtam, hogy legalább három kikötővárosa van. Űrkikötő, úgy értem. És most jegyezném meg, hogy pár nevet sajnos meg fogok változtatni. Ígéretet tettem az ott élőknek, és az informátoromnak is. Tehát a három városból Paturk volt a második legnagyobb, ám a legszebb! Az infrastruktúrája kiváló, és mindent megtalálhattál, amit ebben a csillagrendszerben lehetett. Terméket, szolgáltatást, bármilyen adatot, amire szükséged volt. Sokféle valuta van, akárcsak nálunk. Van földi, naprendszer béliből kettő, és a többi csillagrendszeré is. Univerzális nincs, azt még szavazzák.
Nahát. Olyan jó lenne ezekről tudni, legalább szavazni róluk. Várjál, itt is van feketepiac, meg korrupció? – kérdezte Tlekk.
Feketepiac egy darab van, nincs rá nagy igény. Korrupció meg akkor lenne, ha az olyan fajta lények eljutnának ilyen körökbe. Szerencsére ott nem találkozni a fajtájukkal. Csírájában fojtják el őket, különben a fejlődésnek annyi. Márpedig egy űrkikötőben mit keresnének, ha nem pusztítást? Nem, ott a holdon béke van. Persze, csak két napig voltam, de turistaként is lehet látni, hogy ilyenfajta problémák nincsenek. Van más, mert, hogy ne lenne. Szuvenírt viszont jól át kellett gondolnom, mit hozhatok. Gyanút kelteni nem szabad, hiszen nem akarlak bajba sodorni titeket. Volna kettőtökre egy háztömbnyi kém, ha különleges tárgyat vettem volna, esetleg olyat, amit régebben isteni csodának tituláltak.
Ne már! – Fend egészen elhűlt. – Komolyan volt olyan tárgy, vagy ilyesmi, amire azt gondoltuk, mitikus, meg istentől származó, de csak valahonnét hozták?
Elnevettük magunkat. Mindhárman. Természetesen nem az emberiség történelmének minden részéről van szó. És nem is azokról a tárgyakról, helyekről, amit a jelenlegi tudomány nem tud megmagyarázni. Nem. Ezek féltve őrzött titkok, elrejtett szobrocskák, könyvek, és történetek, nagy részükről nem hall a nagyvilág.
Megfigyelted már, hogy reagál az ember nagy tömegben valami újdonságra? Ha ismeretlen, ha rejtélyes, ha nem tudják száz százalékig rögtön, hogy ártalmatlan? Félnek, pánikolnak, és olyanokat cselekednek, ami nem csupán aggasztó, de igen rossz színben tüntet fel minket más bolygók vagy csillagrendszerek népei előtt. Nagyon sokan azért nem léptek velünk kapcsolatba, azért nem jöttek ide, mert alacsony szintűek vagyunk a szemükben. Félreértés ne essék, nem irányítani akarnak minket. A békés természetűek azonban – akik többségben vannak, szerencsére!- egy rettegő, eszement fajtól távol tartják magukat. Ha olyan utazókkal találkoznak, mint én, hálásak, hogy vannak kivételek. A következő három nap Paturk városából egyenesen egy közeli csillagrendszerbe vezetett. Egy gázbolygóra. Ott egészen lenyűgöző volt az étel! Tudjátok, milyen vagyok, ha különleges, de finom fogásokról van szó… Hetekig nem jutok szóhoz, mondhatnám, de leírtam egy naplóba, csak, hogy el ne felejtsem, mit éltem át ott! Nagyon kulturált, művész lények lakták a bolygót.
De Kangku! –szakított félbe Tlekk. – Annyi művészünk van és volt, nekünk is! Biztos láttál újdonságokat, de én inkább arra lennék kíváncsi, a Földön már minden alapot lefektettek, amiből lehet alkotni, vagy van e valami egészen új, ami meghökkentő, lenyűgöző, vagy csak… érdekes?
Ó, vagy úgy! Mivel ez egy gázbolygó, egyrészt a lakói is kissé másak. A felépítésük, ahogy beszélnek, no meg az életük… Pici koruktól kezdve komolyan veszik, ha valaki érdeklődik a művészet iránt. Vannak hasonló kifejezéseik, mint nekünk, imádják a zenét, voltam három koncerten, ebből az egyik kicsi és hangulatos volt, a másik kettő nagyszabású.
Gondolom, a hangszereik is mások, meg a stílus. – jegyezte meg Tlekk.
Tulajdonképpen én laikus vagyok ehhez. Nem vagyok zenész. Stílusilag más, de ha nagyon akarok, tudok hasonlóságot találni a miénkben. A hangszerek némelyike csodaszép volt, vagy éppen hétköznapi. A hangzás az, ami más náluk. Lehet a bolygó teszi… Amitől viszont minden arra járó tátott szájjal néz, az a szobrászatuk… Vagyis, így tudnám elmagyarázni ezt. Kémiai úton, leginkább por alapú anyagokkal állítják elő a tárgyakat. Az eljárás titkos, bár nem hiszem, hogy akár ugyanabban a csillagrendszerben képes lenne erre más nép. Titokzatos, de mégis vonzó, elbűvölő, de közben meg perverz mind! Az tuti, ha ezt importálják, a legtöbb készítő milliomos!
Oké, azt értem, hogy minket nem szívesen látogat meg semmilyen faj, de ha valaki tőlünk, mint most te, eljut más bolygókra, hogy fogadják? Saját magukról milyen könnyen osztanak meg információkat? – Fend megint tárgyilagos volt. Persze csak érdekelte, hogy működnek az emberek, miről hogyan gondolkodnak… tehát más fajokkal is így lehetett.
Van, ahol csak azért hitték el, hogy ember vagyok, mert úgy nézek ki, és olyan felszerelésem volt. Ahol vitatkoztak, hogy nem, ott a járművem volt gyanús. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy földi embernek- mert ugye, humanoidok vannak még, de földi emberek csak itt-, ilyen járgánya van. Túlságosan előrehaladott technika, de mégis ideillő dizájn, és ezeknek fényében sem keretem, se elég hatalmam nincs. Gondolták ők.
Földi valutám legalábbis nem sok van. De ki mondta, hogy még sokáig ezzel a bolygóval tervezek? Néhány ember persze idehúz.
Na, ez az! Hol van az a hely, ahol az űrhajód felszállhatott innét, illetve landolhatott? –érdeklődött Tlekk. – Nektek amúgy nem kell wc-re menni? Már bocs, hogy félbeszakítom ezzel ezt a vad mesélést, de mégiscsak emberek vagyunk!
És azon belül is nők. –mondta Fend kaján vigyorral, mire mind elnevettük magunkat. Felváltva kimentünk hát a mosdóba, miközben újabb kávékat rendeltünk, azaz Tlekk inkább teát, mert késő délután legalább ő átgondolja, érdemes-e erős kávét fogyasztani.
Az italokról jut eszembe… Két kis csomagot raktam az asztalra. Szép, mintás papírban, spárgával összekötve, teljesen ártalmatlan ajándéknak tűntek. Tartalmuk egy-egy üvegcse, és egy-egy kis golyó. Mellékeltem egy nem túl egyértelmű leírást is, hogy tudják, mire lehet ezeket használni. Még véletlenül se gondolják, hogy valami illegális, vagy drog. Olyat nem hoznék senkinek.
Képzeljétek, a pultos flörtölt velem! Vagyis amolyan felszedős dumája volt, miközben odaadta a teámat. – Nem úgy tűnt, mintha Tlekknek ez jólesett volna. Aztán vigyorogni kezdett. –Mostanában egyre több ilyen történik velem. Apró bókok, flörtök, kedves szavak. Tudom, hogy a párom mellett nem kellene ezekre rápörögnöm, mint valami hormonzavaros tinédzser… Pont arról van szó, hogy kezdem jól érezni magam a bőrömben, kipihentebb is vagyok, és ez biztosan meglátszik!
Ugye megmondtam, ha kipróbálod azt a módszert, változást hoz az életedbe! – mosolygott Fend. Mindig tudunk örülni bármelyikünk sikerének. Az hozott össze hármunkat, hogy nem áskálódtunk, nem pletykálni és játszmázni akartunk, hanem jól érezni magunkat együtt. A barátság, ami ebből alakult, a legjobb mellékhatása lett!
Mi is a neve a srácnak? –kérdeztem. – Már vagy fél éve itt dolgozik, de sosem álltunk le vele csevegni.
Girfan. – mondta Tlekk- Szerintem egész jó név. De hol is tartottunk… az űrhajód! Meséééélj! –szinte gyermeki élénkség hallatszott a hangjából.
Nos, nem kell fel-és leszállóhely. Klasszikus értelemben vett nem. Nem olyan üzemanyag hajtja, ami különösebb zajjal vagy hővel járna. Bonyolult a működése, s mivel én ezt kaptam, nem tudhatom, hogyan működik, milyen a tényleges felépítése. Használom, hogy hogyan indul és halad, azt tudom kezelni, de ennyi. Eddig szerencsére nem romlott úgy el, hogy ki kellett volna vonni a forgalomból, persze csak ez alatt a két hét alatt utaztam vele. Az emberek nem látják, sem magát a járművet, sem engem, ahogy beszállok. Ha mégis, egy vonatot látnak.
Úgy néz ki, mint egy vonat, vagy csak annak látják? – kérdezte Fend.
Úgy néz ki. De így, egy pályaudvar közepén kevésbé kelt gyanút. Gondoljatok bele, ha nincs kiírva és bemondva, hogy azon a vágányon a vonat honnét érkezik, merre megy, kalauz sehol, fel se mernek szállni. A gond inkább az, ha nem pályaudvaron vagyok.
Fend elképedt. – Sínek nélkül is megy a vonat? Jó, űrhajó, de akkor is. Miféle vonat ez?
Korábban azt fontolgattam, hogy valahol távol van egy jeladó, és ez csak egy hologram, egy szellemjárat… Na de akkor hogy jutna el bárhova, bármilyen távolságra az Univerzumon belül? És a jeladó azonnal tudná, hogy hova megyek? Nem, szerintem a járművön belül van az, ami irányítja. És biztos van egy pajzsa, mert tényleg nem szállt még fel rá senki más. Gyanús alakok, menekülők, tolvajok, senki… Először azt gondoltam, én is hallucinálok, de egyrészt, én fel tudok szállni rá, másrészt ez hogy magyarázná a helyeket, ahol jártam? Tárgyi bizonyítékaim is vannak az űrhajón felül.
Voltak olyan lények, akik… veszélyesek? – habozást véltem Tlekk hangjában felfedezni. Ez neki is kényes téma. Senki szem szeret erőszakról és háborúról beszélni, ha őt érinti, vagy a környezetét. – Akik elől menekülni kellett, vagy elrejtőzni?
Veszélyesek? Igen, akadtak. Egyetlen hely volt, ahol mindössze egy napot voltam hajlandó tölteni. A bolygó, illetve a körülötte keringő állomás – a bolygóra ugyanis kívülállók nem szállhatnak le, én pedig ezt nem kockáztattam- az, ahol vártak. Sikerült olyan dokumentumokat szereznem, ami alapján afféle diplomatának néztek. Volt tolmácsbotom is, bár időnként úgy éreztem, a gondolataimba akartak beleolvasni. Sajnos csak a végére értettem meg, hogy éppen azt tárgyalják, hogyan törnek uralomra. A helyet, ahol ez az állomás van, még véletlenül sem fogom senkinek említeni. Ha akartak volna, biztos eltettek volna láb alól, de szerintem a tudat, hogy léteznek, elég intő jele bármilyen borzasztó jövőképnek. Persze én nem hiszem, hogy ez az elkövetkezendő tíz évet jelentené. Nem, ez a távoli jövő, sci-fi filmekbe illően… Rettenetes volt a légkör, ami körbelengte az egészet.
Ami azt illeti, nem mindig mutattam ki az érzelmeit, és pláne nem osztottam meg minden egyes gondolatomat. Ezt tanultam. Talán ez segített nekem, vagy a vakszerencse. Kifejezetten traumatikus az élmény, de remélem, soha senkivel nem kell erről beszélnem. Szeretném anélkül feldolgozni. Bőven elég az emberiség történelme, háborúi, és ki tudja, titkon, majd 3-400 év múlva felkészültek leszünk galaktikus borzalmakra.
Na, ezt nem is kellett volna megtudnom, inkább váltsunk témát. – Fendet szabályosan kirázta a hideg, elkezdett vacogni. – Mesélj más helyekről, persze, ha van még! Mert amúgy eddig érdekes mind, bár én biztos nem mernék nekivágni ennek, még a férjemmel sem! Elég nekünk Bali, vagy Mallorca…
Akkor halljátok hát a következő helyszín leírását! Egy közeli csillagrendszerben, pontosabban a Sterope nevűt. Négy bolygóján van élet, ez eddig teljesen megszokott, de kettőscsillag, és ha nem is zavarja nagyon az odautazók bioritmusát –mert ingyenes a melatonin!-, azért elég lenyűgöző látvány, ha nem láttatok még ilyet. Ahol én voltam, egy kisváros volt, körülbelül ötvenezer lakóval. Amolyan fesztivál volt, öt holdból háromnál volt fogyatkozás, és ez ritkaságszámba ment. Egy hétig tartott. Bevallom, nem esett nehezemre egy hétig ott maradni. Minden egyes nap történt valami különleges! Tele volt a város kutatókkal, tudósokkal, csillagászokkal! Beléptem egy klubba, csak hogy előadásokon ülhessek, és elcsíphessek egy-egy helyi lángelmét. Annyit jegyzeteltem, hogy muszáj volt digitalizálnom, mert nem vittem magammal elég füzetet. Na meg, nehogy elvesszen! Ezek remek alapul szolgálnak majd bármilyen távoli tervemmel kapcsolatban, de arra is jók, hogy jobban megértsem a világot, és benne magamat.
Csend hullott ránk pár percre. Mintha mindhárman az járt volna a fejünkben, kik vagyunk, és miért vagyunk itt, miért születtünk meg, és hogy egyáltalán, jó helyen voltunk e mindig, ha már tudjuk, miért létezünk… Bonyolult ilyeneken agyalni, de szerintem megéri. Közelebb visz magadhoz, mintha egy feneketlen mélységbe nyúlnál le, és mégsem félnél attól, amit odalent találsz.
Szereted a tudományt, ez tény. Valóban olyan okosak voltak? Mutattak valami újat? Megtaláltad a válaszokat az összes eddigi kérdésedre? –kérdezte Tlekk.
Nagyjából. A tudásukhoz nem fér kétség. Természetesen nem ők voltak az egyetlen ilyen nép, és mondhatni tőled is függ, hogy mire kapsz választ. Számít az, ki vagy, és mit keresel. Próbáltak minden odatévedőt megtanítani alapvető összefüggésekre, amivel egyrészt bármelyik fiatal találkozik, ha ott születik meg, viszont nekem, mint utazónak is rengeteget számított, még ha ezek csak a számukra általános iskolás tananyaga voltak. Ha nálunk országok is számítanak, ha oktatásról van szó, képzeljétek, mennyit számít egy másik bolygó! Rég nem itt tartanánk, ha nem lenne ilyen… bocsánat, de ostoba az emberi faj. Könnyebb nekik a háborúskodás…
És akkor mi a helyzet a háborúzó népekkel? Az összes ostoba? Kivétel nélkül? –kérdezte Fend.
Sajnos nem. Ahol egy napot töltöttem, intő példa arra, hogy társulhat az erőszak és a tudás. Kétség sem fér hozzá, hogy az oktatás és a pénz a háborúra éleződik ki. Telis-tele felsőbbrendűség tudattal, propagandával, nem csoda, ha olyan sok híve van. Odáig el se jutnak, hogy az oktatás mehetne a fejlődés javára.
Tipikus. Ne is mondd tovább. –szakította félbe Tlekk. –mindjárt felfordul a gyomrom…
Nos, ezért is kellett még egy utolsó állomás, szép lezárásként, avagy utazásom tulajdonképpen egy keresés miatt indult. Érdekeltek az univerzum nagy összefüggései; nem csak az, hogy mi miért vagyunk, hanem körülöttünk a világ. Nem hiszem el, hogy minden csak kiszámolható, és merev. Semmi misztérium, vagy mögöttes jelentés? És erre bizony nem tudok úgy rálelni, ha heti öt napot egy irodában dolgozom, és hétvégén megpróbálom élni az életem. Ez snassz, mint egy mókuskerékben őrlődő, tétova ember! Konstans azon törtem a fejem, akár napközben, akár hétvégente, hogy ennyi az egész? Dolgozol a feljebbvalóid parancsára, ha megéred a nyugdíjat, majd ráérsz? Nem megváltani akarom a világot, félreértés ne essék. De már gyerekként is az volt bennem, nekem ez kevés, nem lehet ennyi az egész!
A barista körülöttünk sürgött-forgott, így elhallgattam egy kis időre. Meglocsolta a virágokat, és kisebb, cserepes növényeket. Hamar tovább állt, de a biztonság kedvéért ételekről és sorozatokról kezdtünk el beszélni. Na, nem mintha az nem lenne izgalmas, csak mindig megéhezünk tőle, és ha valamelyikünkkel történt valami, természetesen szívesen megosztjuk egymással – egy jó kávé vagy tea kíséretében.
Az rendben van, hogy a többi ember egymásra figyel, és egy órája még tele volt a hely, de most már kezd lenyugodni a nap… -mondtam.
Tényleg! –nézett körbe Fend. –Fel sem tűnt.
Tavasz van, a macskák…
Nevettünk. Aztán folytattam.
Nem volt bennem az, hogy megnevezzek bolygót, vagy csillagrendszert. Nem az elhelyezkedése számított. Azt tápláltam be az űrhajóba, hogy legyen biztonságos hely, de szellemileg is. Olyat nyújtson, amit semmilyen színpompás, kikötővárosos égitest sem tud, amit nem tud egy tárgy megmutatni, amit át kell élnem. És ami minimum elindít valamit bennem. És akkor odaérkeztem erre a helyre, az utolsó 3 napra… Mintha csupán el kellett volna vonulnom a világ szeme elől. Nem tábor volt, de nem is város. Bármikor jöhettél, mehettél, tehát még szekta sem lehetett. Eleinte furcsa volt, hogy nem igazán tudtam sehova menni, ahol egyedül lehettem volna. Aztán feltűnt, hogy mindenki úgy… elvan. Csendesek voltak, akkor beszéltek, ha valamiről kommunikálni kellett, ha ténylegesen haszna volt a szónak. A környezet telis-tele volt növényekkel, tiszta volt a levegő, tiszta volt minden. Az étel finom volt, illatra és ízre is kellemes. Innivaló egy fehér színű folyadék volt, és egy kék. A fehér olyasmi volt, mint nálunk a víz. A kék talán tea? Ha el akartál lazulni, az történt, ha pörögni akartál, akkor az. Mondjuk ott nem volt hiperaktív senki, nem futott vagy edzett egy lény se. Csak ez a mérhetetlen „magam dolgával foglalkozok” érzés lengett körbe mindent. A helyiek takarítottak, ha kellett, és készítettek ételt. A mosdó… érdekes volt. Nem gusztustalan, nem kellemetlen, csak nagyon más. Nem tudtam magam se őserődben se tudományos fantasztikus regényben érezni, inkább olyan zen élmény volt az ott töltött idő. Azt hiszem, megtanultam levitálni. Meditálás közben megy, másképp nem. Párszor elgondolkodtam, hogy ez a hely nem hallucináció? Mert minden egyszerű és egyértelmű. De végül mindig megbizonyosodtam, hogy amikor senkivel nem akartam találkozni, és hónapokra el akartam tűnni, akkor ide vágytam. Közben meg a maradék kérdésemre kerestem egy fikarcnyi magyarázatot…
Maradék kérdés? Mármint, hogy mi ennek a lényege, vagy mögöttes jelentése? –kérdezte Fend.
Mindketten feszülten figyeltek. Azt hittem, kissé drogosnak fogok tűnni az utolsó állomásommal, de érdeklődőek maradtak, mintha itták volna minden szavamat. Pedig nincs nálam kék lötty.
Igen. Ha olyan megmagyarázható minden, csak időbe meg haladásba kerül… Ha csomó népnek, lénynek sikerül valami csúcsra eljutnia, ahol azt érzi, mindent ért… Akkor ez miért nincs sehol lejegyezve, hogy itt van a vége, ez az abszolút maximum? És nem feltétlenül a Femi paradoxonról beszélek! Hanem, hogy miért nem egyetemes a fejlődés? Miért van annyi ágazat? Miért találkoztam annyiféle lénnyel, ha elég a jéghegy csúcsa? Vagy oda még senki nem ért el? És csak hőn áhított vágy, de halandók vagyunk, és képtelenek vagyunk rá? Nem, ez így… túl egyszerű. Nekem ennél több kell.
De hát… vége az utazásnak, nem? – Fend nem értette, hogy egy ilyen varázslatos időszak után még mit akarok. Szerintem ő is érzett már hasonlót.
Ennek vége. Ebből kihoztam, amit lehetett, talán még többet is. De mivel bennem maradt ez a mardosó érzés, nem hagyhatom figyelmen kívül.
Akkor nemsokára megint elutazol? Egyik bolygón se volt időutazás? –érdeklődött Tlekk.- Tök egyszerű volna… Izé!
Hatalmasat nevettünk ezen. Az ilyen elszólások miatt is szeretem őket…
Nos, milyen utazó lennénk, azután az alapos információ rengeteg után, ha nem használnám ki az űrhajóm adta lehetőséget? Időutazásról beszélhetnék, bár itt ez nem számít…
Besötétedett. A pultosok záráshoz készültek, mi is felöltöztünk a kinti, hűvösebb időhöz.
Az űrhajóm neve WQ. Egy gyermekkori, kedves álom után. Nem foglalkozok azzal, hogy tradicionálisan legyen női neve, vagy esetemben inkább férfi… Ám bárhova elvisz, bárkihez. Így hamarosan kisistenekkel fogok társalogni…